hirdetés

Karin Tidbeck: Amatka

Karin Tidbeck: Amatka

A szónak ereje van, világokat tud építeni és romba dönteni. Karin Tidbeck: Amatka című szürreális, de nem valóságtól elrugaszkodó könyvének ajánlója.

 

Amatka az öt kolónia egyike a világban, amit Vanja ismer. A fő kolóniáról érkezik, hogy megismerje Amatka higiéniai szokásait és igényeit, ezekről beszámolókat írjon és küldjön a vállalathoz, ahol dolgozik. Vanja munkája nem tűnik túl érdekesnek, nem való neki és ezzel tisztában is van. Főleg azért, mert különös dolgok érdeklik, nem elégszik meg azzal, amit mondanak neki, ott motoszkálnak a fejében a kérdések, amikre nem kap kielégítő válaszokat.

 

Mi lehet a kolónián túl? Mi lehet a számukra ismert világon túl, ahova nem merészkedhetnek ki, mert a bizottság, a vezetők megtiltják. Mi történik velük akkor, ha nem jelöli meg a tárgyakat?

Elképesztően rideg világban élnek az emberek, azt sem tudni, hogy ez most a Föld, vagy inkább egy másik bolygó. Ez a Föld, de jóval később a mai társadalmakon túl, vagy inkább egy meghódított bolygó, ami ugyan föld-szerű? Azt sem tudni, hogyan került ide az emberiség, arra meg gondolat sincs, hogy elmenjenek innen. Itt kell élni és kész.

Amatka egy északi kolónia, ahol még a házakban is hideg van folyamatosan. Vanja nem egy hotelben száll meg, olyan itt nincs, hanem egy helyi házban szállásolják el. Az új lakótársak nyugtatják is, nem valószínű, hogy meg fogja szokni ezt a hideget, mert egyszerűen itt mindig nagyon hideg van. Fel kell öltözni és kész.

Amatka a növény- és élelmiszertermesztés kolóniája. A fő termény a különböző gombák, amiket a föld alatt kiépített barlangrendszerben gondoznak, így az ott dolgozók kimondottan lehangoltak, hiszen a nappalok nagy részét sötétben töltik. Szinte mindenki a száraz bőr problémájával küzd, mivel hideg van, ráadásul a gomba spórák miatt nem árt különleges anyaggal lemosniuk magukat munka után.

Ezt az északi, hideg és szürke világot az egyhangú ételek sem dobják fel, mindent valamilyen gombából készítenek, még a kávé is gomba alapú. Nem véletlen, hogy azért előkerül néha az alkohol is, bár talán meglepő módon nem olyan sokszor, mint amennyire nehéz lehet elviselni ezt az unalmasnak tűnő világot.

A történetet olvasva egy északi országba képzelhetjük el magunkat, ahol megvalósult egy olyan diktatúra, ahol mindenki egyenlő, mindenki tesz valamit a közösségért és mindenki kötelezően boldog a hét hetedik napján tartott közösségi napon, mert a bizottság így írja elő.

A ridegséget erősíti, hogy a gyerekek csak hétvégén lehetnek együtt a szülőkkel, a többi napon gyerekotthonban nevelkednek. Éppen ezért, a testi kontaktus, mint a szülő általi gyerekölelés nem ajánlott, mert az megzavarja a gyermek előre menetelét a felnőtté válásban és abban, hogy tökéletes polgára legyen a kolóniának. Így nem is csoda, hogy minden hétvége kicsit kínos, a gyerekek idegenként tekintenek a szülőkre, mire visszarázódnának egy szeretetteljes családi viszonyba, már mehetnek is vissza az otthonba, ahol kezdődik elölről minden.

És térjünk rá a lényegre végre, ezt a világot a szavak tartják egyben. A tárgyakat meg kell jelölni, ráírni a nevüket és sűrűn nevén kell nevezni a tárgyakat, mert ha ezt valaki elmulasztja, veszélybe sodorja az egész kolóniát. Amatkán ráadásul sokkal könnyebben elvesztik az alakjukat a tárgyak, így sokkal fontosabb feladat a jelölés, mint az Essréből érkező Vanja gondolná. Vanja amúgy is hajlamos elkalandozni, elfelejteni a jelölés fontosságát, vagy hibázni a monoton feladatvégzés közben és előfordul, hogy véletlen egy rossz szó csúszik ki a száján és a tárgy is kicsúszik a kezéből.

Vanja csak három hétre érkezik Amatkába, de mivel beleszeret Ninába, a lakótársába, úgy dönt, hogy feladja az unalmas állását és a szerelem miatt vissza sem tér Essrébe, marad Amatkában. Gyorsan lesz új munkája az irattárban, hiszen ezen a kolónián kevés az ember és rengeteg a feladat. Vanja egyetlen szórakozása a könyvtár, ahol jó barátságba kerül a könyvtárossal, valamint megismerkedhet a helyi költészettel, a város múltjával. És ő is értetlenül áll azelőtt a tény előtt, hogy a jó minőségű papírra írt könyveket újrahasznosítaná a bizottság. A könyvtáros nehezen viseli, hogy neki kell megszűntetnie az általa imádott világot.

Vanja igen hamar eljut arra a szintre, szerelem ide, vagy oda, hogy el kell döntenie, boldog lehet-e ő ebben a világban. Egyszerűen meg kell tudnia, mi van a tónál, vagy azon túl. Mi történhetett valójában a híres költőnővel, amely tökélyre vitte az amatkai költészetet, a szinte már szavakká leegyszerűsített mondatokkal.

A szereplők olyan világban élnek, ahol az életben maradáshoz szükségesek a kialakult szokások. A bizottság a szokásokat meg is próbálja betartatni, soha nem lehet tudni, kiben lehet bízni, ki árul be, ha eltévelyedtél. Félnek a változástól még akkor is, ha ezt a világot belengi az elmúlás. Hiába tartanak be minden előírást a lakók, egyre kevesebben élnek itt, egyre fásultabbak és érezhető feszültség lapul a mélyben, amelyet diktatórikus módszerekkel elnyomnak. Ha valaki megbontja a rendet, ha valaki kíváncsi és beszél is a gondolatairól, akkor mehet az orvosokhoz, akik műtéttel tesznek róla, hogy ne tudjon élni a beszéd, a kommunikáció adta csodával. Olyan világ ez, ahol a szavakkal egyszerre lehet teremteni, de rombolni is. Csak tudni kell jól használni a szavakat…

Az Amatka bizarr világa egyszerre rémisztő és valóságos. A történet nem attól ijesztő, hogy vajon mi közeledik, mitől félnek ennyire a vezetők, hanem éppen attól, amilyen módszerekkel meggátolják a gondolati szabadságot, ahol a művészet veszélyes lehet, mert olyan gondolatokat ébreszthet, ami változást okozhat. Mert a szavak lerombolhatják a már jól megismert és a végletekig megőrizni vágyott világot. A hideg szürkeség, a viszonylagos szegénység, a monotonitás csak még ridegebbé, nyomasztóvá és ezáltal ijesztővé teszi ezt az egészet. Olyan weird sci-fi történet, amiben nem az a rémisztő, hogy milyen horrorisztikusan megformálatlanná válhat a világ, hanem ez a berendezkedés, ez az életmód, ez a fagyott északi világ teszi rémisztővé a könyvet és a látomást, amely nem állhat messze Karin Tidbecktől, hiszen az író maga is északi, svéd.

A történet nem hosszú, de nem is baj, mert a könyv atmoszférája a lényeg és a gondolatok, amik próbálnak előtörni ebből a végtelenül rendezett világból, amely már annyira nyomasztó, hogy ebből bőven elég ennyi is. Nem egy akcióval teletömött könyv az Amatka, itt a felismerés a lényeg, a változástól való félelem, a művészi szabadság hiánya és annak teremtő erejének belső feszültsége és kirobbanni vágyása.

A fülszövegen olvasható, hogy a regény Margaret Atwood és Ursula K. Le Guin stílusában íródott. De nem véletlenül olvasható egy ajánlás Jeff VanderMeertől is, aki napjaink egyik legismertebb írója ebben a stílusban, sőt a könyvéből hamarosan mozifilm is készül. Az Amatka pedig Karin Tidbeck bemutatkozó regénye, amit máris sokan igazi klasszikusnak tartanak. Az idő majd eldönti.

 

Molnár Gábor